A szeme a legjobb fegyvere
Hatni tud vele az érzelmekre
Színe zöld, mint a macskáknak
Ha kicsit koncentrálna dorombolna
Nem buta ő, mindent szavakba foglal
Ki nem olvas tőle sokáig, úgy érzi koplal
Ügyesen használja tollát
Leírja örömét vagy a világ gondját
Kiszínez mindent még akkor is ha unalmas
Hogy te szemed örömmel fáraszthasd
Ha ő nem lenne ilyen remekül összerakva
Nem találnád helyed a világba

Hol is kezdjem? Előre szólok az eredeti előadást meg sem fogja közelíteni az irományom, de muszáj ezt megörökítenem, mert mikor mesélte a történet főhősnője, az első döbbent végkifejlet átgondolás után, majdnem lefordultunk a székről nevettünkben.
A kaland úgy március- április környékén eshetett meg, pontosan már nem emlékszem, de abban az időszakban, mikor már kezdtek melegedni az esték, és végre, végre ablakot lehetett nyitni, és nem mínusz 40 fok keveredett be a lakásba.
Főhősnőnk egy meglehetősen kedves emberi lány, nevezzük mondjuk Reninek, egy cseppet allergiás a bogár csípésre, lehet az szúnyog, darázs, vagy méh. Neki az életébe kerülhet. Na jó egy szúnyog talán még nem olyan végzetes, ugyan attól is luftballon kinézete szokott lenni, de a másik kettő, eléggé.
Történt, hogy végre nyitott ablakoknál ténykedhetett kis lakásban, még nem volt ideje felrakni a szúnyoghálókat a kedves párjának, mert éppen a világ túlsó végén gályázik.
Reni az a típusú ember aki imádja a szellőzést a huzatot, és végtelenül irtózik mindentől aminek négynél több lába van, a fent említett okokból. Az autója ablakára is tervezett például szúnyoghálót, amiről elég nehézkesen beszéltük le, mert a légkondit nem bírja de megfulladni sem szeret a nyári hőségeben. Hosszas lebeszélő akcióink keretében, nem ő lett a következő feltűnő autóval járó csodabogár.
Hol is tartottam? Jah szóval, Reni pakolászott egyszer csak halvány zümmögést vélt felfedezni, az első reakciója az volt, hogy bezárkózott a wc-be. Igen oda... Aztán különböző kényszerképzetei támadtak, mi van ha az a gonosz dög berepül a szellőzőn, és onnan aztán már tényleg nincs hová menekülni. Felszerelkezett. Törülköző a fejre, sütőkesztyű a kézre, légycsapó, és valami bitang erős rovarirtó aerosol. Aztán megkezdődött a vadászat. Azt ne kérdezze senki, hogyan tervezte használni a spray-t, mert erre a fővadász sem tudott választ adni, de elmondása szerint csak így érezte magát biztonságban. Ment, helyesbítek, araszolt a szörnyű hang irányába ami, hol erősödött, hol elhalkult. Elképzelte a mészárlást, hogy fogja bevetni az összes halálos fegyverét, így bátorítva, csípős prédája miatt rettegő szívét. Közben becsukta az összes ablakot, és felkapcsolta az összes villanyt csalogatási célzattal, hátha valami gyenge elméjű röpköd bent és megsüti saját magát, valamelyik villanykörtén. Már több mint egy órája, ment a hajtó vadászat, de még csak szemrevételezni sem tudta, a dögöt. Egyre mérgesebben, és fáradtabban rótta a köröket, eredmény nélkül. Közben gondolta segítséget kellene hívni, de telefonálni nem tudott becsomagolt kezekkel, levenni meg nem merte őket. Mert mi van ha pont akkor támadja meg az a vadállat? Az idő szépen lassan telt és eredmény még mindig sehol. Aztán olyan éjfél magasságában Reni feladta és rettegve ment a hálószobája felé. Mi van ha ott van? Bevetette a magát a gardróbba és annyi ruhát kapkodott magára amennyit csak tudott, hogy ne tudja megcsípni. Sapka és sál, csak a szeme látszódott ki, így már kellő bátorságot gyűjtött össze az alváshoz. Lekapcsolta a villanyt, majd kinyitotta az ablakot hátha mégis bent rejtőzik rettegése tárgya, és írt egy rövid üzenetet szeretteinek, hogy valami zümmögött a házban, ha nem élné túl az éjszakát mindenkit nagyon szeretett stb... stb...
Reggel repeső szívvel érkezett munkába, mint túlélő. Mindenkinek elmesélte kalandját, hősnek kiáltottuk ki és még kapott is egy fővadász rajzot, az egyik rajzolós kedvű kollégától.
Mire valaki feltette azt a kérdést ami már nekem is járt a fejemben, csak nem akartam lekicsinyíteni szenvedéseit a légycsapós amazonnak.
- Mi van ha csak egy légy volt???

Leülök egy székre, a lánynak velem szemben még nedves az arca. Nem olyan régen sírhatott.
- Mi a baj? - kérdezem.
- Szeretem.
- Ezért kell sírni?
- Nem. A kimondatlan dolgok miatt.
- Miért nem mondod ki akkor őket.
- Nem megy, nem tudom miért, egyszerűen nem megy.
- Mond akkor nekem őket, mintha Ő lennék.
- Miért nem veszel emberszámba? Miért fontosabb minden és mindenki? Kellek neked egyáltalán? Mert hidd el néha nem veszem észre, bár ezt a néhát is eltúloztam egy kicsit. Mindig. Csak tudnám, hogy miért vagyok veled... Azt mondod kellek? Tényleg? Nem veszem észre. Nincs neked szíved? Biztosan van valahol, mert ha nagy ritkán előkerül, olyan mintha a föld felett lebegnék. Akkor úgy érzem élek. Azt mondod nem tehetsz róla? Te ilyen vagy? Így kell elfogadnom téged? Ér ennyit ez a szerelem? Csak látnám a szemedben, hogy igen. Ennyi elég lenne. Tényleg. Fájok belül Kedves. Egyre jobban. Ez nem egyszerű, egyedül nem tudok egy szerelmet életben tartani. Az olyan mintha azt kérnéd, tüdő nélkül lélegezzem. Csak egyre gyűlik ez a rossz bennem Kedves. Nehéz leszek tőle, egyre nehezebb, és ez fog majd lerántani a mélybe. Azt hiszed haragszom? Nem. Egy gonoszkodó megjegyzés után talán két percig, aztán elfelejtem, csak a következőnél újra eszembe jut és duplán fáj az éle. Akkor próbálok a régi beszélgetéseinkre koncentrálni, a bókokra, a szépre. Mikor még ki tudtad mondani. Szeretlek...
Látom már csillapodik. Az utolsó szavait alig hallottam, szinte suttogta. Mintha félne, kimondva nem valósul majd meg.
- Jobb egy kicsit?
- Igen. -Feleli könny illatú ajkaival, szemében szomorúság csillan.
- Hát jó én itt leszek, Neked mindig. De ezt a dolgot nem tarthatod sokáig magadban. - Bólint, hogy érti.
Ennyit mond. -Köszönöm.
Felállok a székről. Otthagyom a tükröt. Megint elveszett belőlem egy darab.
Megőrültem...